Azukrán Jurij Andruhovics szerint a birodalom azért volt életképtelen, mert egy országba zárta az észtet és a türkmént. A ma már abszurdnak tűnő párosítás jó négy évtizeden át Magyarországon is megszokottnak tűnt: az orosz mellett számos alárendelt kultúra termékei forogtak a közvetlen kapcsolatot szinte teljesen kizáró, moszkvai közvetítéssel és irányítással folytatott kulturális cserében. Ebben a fehéroroszoknak is volt helyük.

A balti és a kaukázusi nemzetek kulturális eredetisége ilyen keretek között sem sikkadt el teljesen, az akkor még beloruszoknak (sőt, alulképzett orosztanároktól tanult hibás russzicizmussal bjeloruszoknak) nevezett fehéroroszok viszont az ukránoknál is jobban beleolvadtak a vörös-szürke keleti szláv összképbe, így néhány szakértőn kívül senkit sem érdekelt Magyarországon, hogy a breszti, minszki, vityebszki alattvalók identitása nem teljesen azonos a permi, volgográdi vagy más provinciális orosz változatokkal.

A tagköztársaságnak voltak határai, volt fővárosa, messze földön híres traktorgyártása, az egyetemeken és a magyarországi intézményrendszernek pontosan megfeleltethető akadémiai kutatóhelyeken pedig főállásban foglalkoztak azzal a nyelvvel, amelyet még ma is beszélnek valamennyien, főként az ország nyugati részén és a határ túlsó oldalán, a Lengyelországhoz vagy a balti államokhoz tartozó fehérorosz vidékeken. Volt irodalma, két szokatlanul kései alapító klasszikussal, Janka Kupalával (1888-1942) és Jakub Kolasszal (1882-1956), akik Magyarországon is szerepeltek a megfelelő kézikönyvekben, antológiákban. Nem hiányoztak az irodalom tömegrendezvényeiről, de sohasem léphettek egyedül színre, nem vonhatták magukra a figyelmet külön kötetekkel (igaz, ez nem is lett volna könnyű).

Azokban az évtizedekben sok fordítás készült (természetesen oroszból), de az anyag elsöprő többsége olyan kiadványokban jelent meg (például a Szovjet Irodalom című folyóiratban), amelyek valójában be sem kerültek az irodalmi kommunikációba. Egy kivétel azért volt, Vaszil Bikau (oroszosított névalakkal, Bikovként) közismert háborús író lett. És ez az egyetlen használható információ, amelyet érdemes átmenekíteni innen a jelenbe.

Bikau legalább elhelyezte valahol az ország területét, bár nem Európa kulturális térképén, hanem a Berlin-Moszkva hadiút egy szakaszán jelölte ki a helyét. Bármilyen kritikus is volt, amit mondott erről, az még beilleszthető volt a nagy szovjet háborús eposzba. De a birodalom csak addig tekintette a magáénak az írtót, amíg el nem kezdett dolgozni egy sokkal hálátlanabb témán, a fehérorosz kiseposzon. Hazája hatalmasságait magára haragította, de melléálltak Közép-Európa legnagyobb szellemi tekintélyei, Václav Havel és Czesław Miłosz, még Nobel-díjra is javasolták. Halála után Rihor Baradulin foglalta el a vezető pozíciót.

*

A fehérorosz irodalom legkiválóbb művei az eltűnő identitásról szólnak. Ennek előzményei megtalálhatók a középkori északi szláv fejedelemségekben. Az Igor-énekben is szerepel a mai főváros területén, az azóta föld alá kényszerült Nyemiga partján vívott véres csata: „A Nyemigánál mint kévék hevernek a fejek, ottan acélcsépekkel csépelnek, a szérűn az életet szétterítik, kifújják a lelket a testből. A Nyemiga véres partját búbánattal vetették be.” (Képes Géza fordítása) A fehérorosz identitás a Litván Nagyfejedelemségben bontakozott ki, de hordozói néhány évszázaddal később abban a zónában találták magukat, ahol a Jagellók lengyel-litván mítosza ütközött a harmadik Róma orosz mítoszával. A pravoszlávok nagy része a breszti unióval elfogadja a pápai fennhatóságot, aztán a terjeszkedő Orosz Birodalom Moszkvához köti őket.

A XVII. század közepén I. Péter apja, Alekszej Mihajlovics cár dúlja fel az országot, elpusztítva „népessége felét és gazdasági potenciáljának majd’ háromnegyed részét”. A vityebszki járás felperzselt falvaiban és városaiban „alig kétszáz lakost találtak az invázió után. Amputálták a fehérorosz társadalom felsőbb rétegeit, a helyi népesség társadalomszerkezetét eztán már csak jobbágyok alkották. Ezt a csapást tulajdonképpen sosem heverte ki az ország.” I. Péter kora után alakul ki az a gyakorlat, hogy — tekintettel az épülő birodalom munkaerő-szükségletére — tömegesen telepítik át a lakosságot, különös tekintettel a mesteremberekre.

A napóleoni háborúkban minden élelmiszert eltüntettek a hadseregek, még kannibalizmusra is volt példa. A sztálinizmus és a háború alatt „a tízmilliós ország majd’ hárommillió embert veszített, ezt a hiányt csak a hetevenes évek végére sikerült pótolni.”1 Persze ezek az áldozatok így külön soha nem szerepelnek, a moszkvai centrumnak holtukban is szüksége van rájuk, velük is növelni akarja tekintélyét és zsarolási potenciálját.

A fehérorosz identitás fejlődését évszázadokon át a kettős, keleti és nyugati kolonizáció akadályozza. Ezt a Litván Nagyfejedelemség hagyományaihoz a legnagyobb történelmi katasztrófák idején is ragaszkodó vilnai lengyel író, Józef Mackiewicz fogalmazta meg a legpontosabban egy regényében: „Időtlen idők óta tiporták már ezt az ingoványos, nem túl termékeny földet, mintha hirtelen mindenkinek útjában lett volna, csak ezen keresztül tudnák elérni távoli, idegen céljaikat. Pedig mintha olyan félreeső hely lett volna: sűrű erdők védelmezik, az utak is rosszak, nyáron túl szárazak, ősszel túl sárosak, télen túl nagy a hó, tavasszal pedig még az is előfordul, hogy egyszerűen járhatatlanok. Nincsenek ásványkincsek, világfelforgató tervek, még fajtiszta marhák sincsenek a közönséges korcs kutyákkal őriztetett szalmatetős falvakban. És mégis! Állandóan hadsereggel, ágyúkkal, eszmékkel, idegen joggal nyomultak ide; hol fogpasztareklámmal, hol szögesdróttal jöttek, hol lövészárkot ástak a rozstábla közepén.”2

*

Ekkora nyomás alatt nem mehetett végbe a modern nemzetté válás. A Lengyelország felosztása után orosz kézre került terület a különböző formákat öltő oroszosítási hullámokban elveszíti korábbi európai vonásait (a minszki műemlékek pusztítása a legutóbbi időkig folyt), a kommunista utópia kiépítése pedig olyan kulturális rombolással járt együtt, amilyet a centrumban nem tapasztalhattak. Így lett Minszk — Artur Klinau metaforájával — „nekro-romantikus erotikájával” csábító, múltjától megszabadult Napváros.

A műveket olvasva joggal támadhat olyan érzésünk, hogy bizonyos folyamatokat a függetlenség elnyerése után sem sikerült visszafordítani. A fehérorosz identitás most is rejtett, kísérteties. De aki ezen a nyelven ír — mint az összeállítás szerzői -, az nem adta fel, és tesz is valamit a fennmaradásáért. Vaszil Bikau egyetemes érvényű parabolát ír a zsarnokságról, a minszki egyetemen filozófiát tanító Ihar Babkou olyan történelmi apokrifet teremt, amelyben felismerheti magát a múltját kereső, európai műveltségű fehérorosz értelmiség. Alesz Badak olyan különleges irodalomkultuszról ír, amelyet talán az anyanyelv elvesztésétől való félelem is táplál. Andrej Fedorenka a realizmus horrorisztikus változatával mutatja be a Csernobil utáni agóniát.

Az elmúlt években jelentek meg érdekes fehérorosz anyagok különböző magyar folyóiratokban. De ez az első olyan összeállítás, amely több oldalról próbálja bemutatni a fehérorosz irodalom jelenét, így akarván elősegíteni azt, hogy véget érjen több mint két évtizede tartó tapintatos távolléte.

Streszczenie

Artykuł pt. Delikatna nieobecność literatury białoruskiej jest wstępem do bloku białoruskiego przygotowanego dla węgierskiego miesięcznika literackiego Nagyvilág. Czytelnik węgierski do roku 1989 był informowany o tej literaturze jako o mało ciekawym podsystemie kultury radzieckiej, który niczym istotnim nie różni się od całości, nie używa osobnego języka czy swoistej poetyki.

Potem literatura białoruska zniknęła kompletnie z rynku książki na Węgrzech razem z tym kontekstem. W ostatnich latach już pojawiły się poszczególne publikacje w różnych pismach, ale dopiero ten blok przedstawia po raz pierwszy wielostronnie to zjawisko. Bykau znany jako autor zapomnianych powieści wojennych występuje tu z opowiadaniem pt. Ściana jako reprezentant etosu walki z tyranią. Inni, na Węgrzech jeszcze nieznani autorzy, jak Babkou, Badak i Fedarenka wiążą tą literaturę z trudno uchwytną tożsamością białoruską.

Lajos Pálfalvi, historyk i tłumacz literatury, kierownik katedry polonistyki Katolickiego Uniwersytetu im. P. Pázmány’a w podbudapeszteńskiej Piliscsabie wydał monografię o polskiej prozie emigracyjnej (Tény és metafora. A lengyel emigráció prózairodalma, 1945-1980, Budapest 1993), przełożył kilka książek Józefa Mackiewicza, Ziemię Ulro Miłosza, Testament Gombrowicza, Dialogi z Sowietami i eseje Vincenza, Stempowskiego i innych. Od końca lat 90 interesuje się najnowszymi zjawiskami literatury polskiej, przełożył książki Manueli Gretkowskiej, Antoniego Libery, Andrzeja Stasiuka i Włodzimierza Kowalewskiego. Współredagował węgierski numer Borussii.

1 S. Janowicz: Az urak és a parasztok komplexusai. 2000. 2004. június. 19. o.

2 J. Mackiewicz: Kontra, ford. Pálfalvi L. Máriabesnyő, Attraktor, 2008. 67. o.